Ha valaki azt gondolná, hogy a lovagi tornák ideje évszázadokkal ezelőtt lejárt, az valószínűleg nem tudja, hogy a XXI. században évente rendeznek a középkorihoz megtévesztésig hasonló viadalokat. A lovagkor legkedveltebb sportjával a XVII. század után csak a krónikákban találkozhattunk, de mintegy húsz évvel ezelőtt újjáéledt a hagyomány, és azóta versenyszerűen is rendszeresen egymásnak feszülnek a páncélba öltözött modernkori hősök.

képgaléria

Filmélményeiből mindenki maga elé tudja képzelni az állig páncélba öltözött küzdő feleket, akik lóháton vágtáznak egymás felé egy korláttal elválasztott pályán, majd lándzsájukkal döfnek, és amennyiben mindketten lovukon maradnak, jöhet a következő kör. Ezeket az egyszerű és mégis látványos, izgalmakkal, érzelmekkel, sőt romantikával teli viadalokat semmi pénzért nem hagyták volna ki a középkor lovagjai, akiknek utódai ma is rendre nyeregbe pattannak, hogy továbbvigyék a (h)ősök hagyományát. 

képgaléria

A lovagi tornákat közel eredeti formájukban mintegy húsz éve, a nyolcvanas évek közepén rehabilitálták, ekkor alakult meg az International Jousting Association, vagyis a Nemzetközi Lovagitorna-szövetség. A szervezetet a középkori játék iránt érdeklődő angol, ausztrál és új-zélandi lovaglelkületű férfiak hívták életre, de több mint egy évtizednek kellett eltelnie, mire megrendezték az első hivatalos nemzetközi tornát, amelyet azóta tucatnyi bajnokság követett a világ több országában is. A kilencvenes évek végére már aprólékosan kidolgozott szabályrendszert állítottak fel a sportág irányítói, figyelembe véve a korabeli regulákat, gondosan ügyelve a történelmi pontosságra és – mindenekelőtt – a részt vevő lovagok biztonságára, maximálisan odafigyelve a küzdő felek testi épségének védelmére. Az újkori szabályrendszer szerint a cél az, hogy a küzdő felek eltalálják ellenfelük felsőtestét, és lándzsájuk hegye eltörjön a páncélon (vagy a páncélzat fölött viselt pajzson). Ez számít tökéletes találatnak, ami maximális pontot ér, de a bírák más esetekben is oszthatnak pontot egy-egy jól sikerült döfésért. A játék pofonegyszerű, s mivel más küzdősportoktól eltérően védekezni nem kell benne, a pontozás mindenki számára egyértelmű, és – ahogyan azt a lovagi kódexek is megkövetelik – minden esetben igazságos. 

képgaléria

A viadalokon felhasznált fegyverek tömör fából készülnek, ezért szükség van a masszív páncélra: védőfelszerelés nélkül egy-egy találat könnyedén halálos sebet is okozhat, egy nagy lendületből, pontosan bevitt döfés ereje felér egy hatalmas pörölycsapással. Az ellenfelet a sérülések elkerülése érdekében deréktól fölfelé lehet csak eltalálni, és a fejet sem szabad célba venni. A csaták két részből állnak: a tényleges ütközet egy köre néhány másodpercig tart, ekkor a lovagok könnyű vágtában vagy galoppban megközelítve az ellenfelet próbálnak találatot bevinni, ezt követi a felkészülés a következő nekiugrásra, ekkor adódik lehetőség egy rövid pihenésre, a lovak megnyugtatására, valamint a páncélon keletkezett károk felmérésére. A küzdelmet az nyeri, aki a körök alatt több találatot visz be, és így több pontot kap a bíráktól. Szándékosan senki sem próbálhatja meg kiütni ellenfelét a nyeregből, mégis előfordul, hogy egy-egy erősebb találat után valamelyik lovas a földön végzi, az ilyen manőverért azonban a legtöbb versenyen nem jár pont. A lovagok testi épségének megóvása érdekében a viadalokon használt páncéloknak minimum olyan védelmet kell nyújtaniuk, mint a XIII. század közepén használt védőfelszereléseknek. Szigorú szabályok vonatkoznak a felszerelések kialakítására is: a láncingeknek, sisakoknak, lemezpáncéloknak, kesztyűknek megjelenésükben, anyagukban és funkciójukban is meg kell felelniük a történelmi hűségnek, nem lehet semmilyen modern, az eredetihez csak hasonlító felszereléssel helyettesíteni őket. 

képgaléria

Korabeli feljegyzések szerint az első lovagi tornát 1066-ban rendezték, a lovagok sportja azonban csak a XIII. századra vált népszerűvé Európában, és egészen a XVI. századig az ünnepségek, fesztiválok csúcspontja volt. A középkori lovagi tornák a béke jegyében zajlottak, ilyenkor az egymással nem szimpatizáló, netán egyenesen hadban álló lovagok is félretették az ellenségeskedést, félbeszakították a háborút, és „barátságos” csatákat vívtak egymással. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne zajlottak volna vérre menő küzdelmek, a legjobb bajvívók ugyanis a tornákon szerezték meg vagyonuk nagy részét, mások azonban elvesztették a pénzüket, a pechesebbek pedig halálukat lelték a viadalon. Utóbbiak közé tartozott II. Henrik, Franciaország királya is, aki fia esküvőjének tiszteletére rendezett háromnapos fesztivált, és a lovagi tornára ő maga is benevezett. Szerencsétlenségére egyik ellenfele éppen a fején találta el lándzsájával, s a király néhány napos szenvedés után belehalt sérüléseibe.

Bokor Péter