Olaszország és talán a világ leghíresebb autómárkájának megalapítója, Enzo Anselmo Ferrari 1898. február 18-án, Modenában látta meg a napvilágot. Apja már 10 éves korában elvitte egy bolognai autóversenyre, amely akkoriban hihetetlen látványosságnak számított, és a kis Enzót azonnal magával ragadta a színes, nyüzsgő forgatag. 1916-ban az ifjú Enzo szerelői állást kapott a CMN gyárában, és három év múlva a gyári csapat színeiben versenyzik. Nemsokára az akkor formálódó Alfa Romeo istállónál kap szerelői állást. 1923-ban tesztpilótává lép elő, versenyeken is rajthoz áll, de inkább a szervezés és a műszaki problémák leküzdése terén kamatoztatja tehetségét. Hamarosan a csapat első emberévé nevezik ki, vezetése alatt az Alfa Romeo számos versenyt és bajnokságot nyer. Enzo Ferrari megtalálja helyét az autózás történetében.

képgaléria

Az Alfa Romeo 1933-ban kivonul a motorsportból, ezért Enzo korábbi munkatársaival létrehozza saját istállóját, a Scuidera Ferrarit, amely a korábbi Alfa versenyautókat futtatja. 1937-ben az Alfa Romeo visszatér, és Enzo régi csapatának sportigazgatója lesz, de négy év múlva elhagyja a céget. Létrehozza a repülőgép-alkatrészeket gyártó Auto-Avio Construzioni Ferrari vállalatot, amely két önálló versenyautót is kerekekre állít. Modenai üzemét a II. világháború bombázásai nyomán Maranellóban telepíti, de haditermelése miatt 1943-ban azt is porig rombolják. A motorsport iránt elkötelezett Enzo 1945-ben megalapítja a Ferrari S.p.A. vállalatot, és elkészíti a másfél literes, V12-es erőforrással hajtott 125S prototípust. Két év tapasztalatgyűjtés után építi meg az első utcai autóját, a 200 lóerős, touring karosszériás 166-ot. A Ferrari utcai modelljei gyorsan kedveltté váltak, ám Enzo ezeket csak a versenyistálló költségeinek fedezése miatt tűrte meg. Híres volt a vásárlói iránt érzett ellenszenv miatt, akik csupán státusszimbólumként tekintettek a mester rendkívüli körültekintéssel megépített gépeire. Azonban a 166-os alapjaira készült Ferrarik hírneve nem csak a V12-es erőforrásuk olykor 300 lóereje miatt ért a csúcsra, hanem az autók lélegzetelállítóan elegáns megjelenése miatt is. Pininfarina, Bertone, Ghia, Scagliette, Touring, Vignale – csak néhány legendás név a karosszériaépítők hosszú névsorából, akik a híres 250-es modellsorozat külsejét álmodták meg. 

képgaléria

Enzo rendkívül erős és kérlelhetetlen személyisége hasznos volt a versenysportban, ám a Ferrari-gyárban évek óta fokozódó feszültség 1961-ben elérte tetőpontját. Ekkor távozott Girolamo Gardini értékesítési vezető és számos munkatársa, ami hatalmas veszteség volt a Ferrari számára. A megmaradt mérnökök csak hosszadalmas munka után fejezték be a félbeszakadt autók munkálatait. Többek között elkészült a leghíresebb Ferrari, a 250-es sorozat csúcsa, a 3,0 literes motorral szerelt legendás 250 GTO, amely az 1960-as évek elején csaknem minden versenyét megnyerte. Időközben elindult a Pininfarina tervezte America modellsorozat is, amelynek 500-as típusába 5,0 literes, 400 lóerőre képes, V12-es erőmű került. A sorozat utolsó darabja az 1967-ig gyártott 365 California volt. A Formula–1-ben és szinte az összes pályaversenyen egyeduralkodó Ferrari új korszakhoz érkezett. Megszülettek a továbbra is előre beépített V12-es erőforrásokkal ellátott 275, 330, 365 és 400-as típusok, melyek új vonalú karosszériát, független felfüggesztést, kétkörös tárcsafékrendszert és új váltókat kaptak. A sportsikerek azonban számos kihívót keltettek életre, leginkább az amerikai riválisokat tüzelték fel. Ezek egyike volt a Ford, amely kísérletet tett a Ferrari felvásárlására is, de Enzo, szándékaik láttán, azonnal visszautasított bármilyen együttműködést, így az óriásvállalat a GT40-es típussal törte meg a Ferrari Le Mans-i egyeduralmát. Az 1960-as évek közepén a Ferrari mélypontra jutott, a FIA betiltotta a nagy motorú prototípusok versenyzését, így az olasz istálló demonstratív módon távol maradt a hosszú távú versenyektől.

képgaléria

Ekkor lépett színre a Fiat, amely a kezdeti néhány százalékos bevásárlás után 1969-re a Ferrari-részvények felét birtokolta. Az új partner hatására megkezdődött a középre beépített, V6-os és V8-as erőforrásokkal hajtott Dino modellsorozat fejlesztése, amely gyorsan fellendítette az eladásokat és megalapozta a későbbi sikereket. A pályán újabb kihívó, a Porsche zúzta össze a Ferrari sikereit, így a Ferrari inkább az F1-es sorozatra helyezte a hangsúlyt, ahol meg is születtek a várt eredmények. 1973-ban az új vetélytársak belépésével indult el a Berlinetta Boxer nevű negyedik modellsorozat, melyek középre beépített 12 hengeres boxermotort kaptak. Az első, 365 GT modellt később az 512-es, majd a Testarossa modell követte. A Dino modellek utáni űrt a V8-as középmotorokkal felvértezett 208, 308, 328 és a Mondial sorozat töltötte ki. A 80-as években megjelent a 250 GTO szellemi örökösének tekinthető 288 GTO, amelyet 1987-ben követett a híres F40, amely a cég fennállásának évfordulójára született. Egy évvel később azonban pótolhatatlan veszteség érte az autózás történetét, 90 éves korában elhunyt az alapító Enzo Ferrari, és ezzel egy csapásra megnőtt a használt és az új modellek iránti kereslet. A teljesen újraszerveződött Ferrari vezetése folytatta a 2+2 üléses V12-es orrmotoros modellek és a V8-as középmotoros modellek fejlesztését, mint a 456 és a 360 Modena. Több mint 20 év után felélesztették a GT modelleket, a cég 50. születésnapjára elkészült az F1 technikát az utcai autóba ültető F50, amelyet a sportautók egyik legjelentősebb modellje, a cégalapító emlékére készített Enzo, majd az FFX követett. 

képgaléria

Két és fél évvel ezelőtt a Ferrari megérkezett Magyarországra is, és csaknem a teljes modellpaletta elérhető. A kínálat alapját az 50 millió forint alatti induló árú, kétüléses F430-as adja, amely zárt és nyitott változatban is elérető. 490 lovas erejét a középre beépített 4,3 literes, V8-as egység adja, amely a másfél tonnás autót 3,9 mp alatt repíti százra, a végsebessége pedig 300 km/h feletti. A következő modell a 2+2 üléses, orrmotoros hagyományokat ápoló, 540 lovas, 5,7 literes, V12-es erőforrással izmosított 612 Scaglietti, amely csak kicsit lassúbb a könnyű F430-nál. A kínálat csúcsát a tavaly megjelent új orrmotoros kupé, az 599 GTB Fiorano jelenti. Hűen a Berlinetta-hagyományokhoz, az újkori GTB motorja is az első tengely közelébe került. Az Enzóban használt 65 fokos hengerszögű V12-es teljesítménye 620 lóerő, nyomatékmaximuma 608 Nm, ezzel pedig a Ferrari eddigi legerősebb és leggyorsabb orrmotoros szériaautóját készítette el, amely számos paraméterét tekintve még a középmotoros sportautók táborában is áldozatokat szedhet. Csupán 3,7 másodpercre van szükség az 100-as tempóhoz, a 200-at 11 mp alatt éri el, végsebessége meghaladja a 330 km/h-t. Vezethetőségét segíti, hogy a motor az első szélvédő alá nyúlik, így a teljes tömeg 53%-a a hátsó, 47%-a az első kerekekre jut. Futóművét szériaautókon elsőként egészíti ki a mágneses lengéscsillapító, ahol a mágneses folyadék az útminőségnek és a terhelésnek megfelelően kapott elektromos impulzusok hatására keményedik fel. Az autó különleges extrái között kerámia-kompozit féktárcsák, 20 colos versenyfelnik, defektmentes abroncsok, négypontos biztonsági övek, bukókeret, karbonkormány, különféle bőrhuzatok, műholdas lopásgátló és utazótáska-garnitúra szerepel.

képgaléria

A Ferrari autók egyetemes és legendás ismertetőjegye a minden autón megtalálható, sárga címerpajzson lévő ágaskodó fekete paripa. Ezt a lovat egy I. világháborús olasz pilóta festette a gépei oldalára. A hősi halált halt pilóta szülei, látva Enzo ravennai győzelmét, neki ajándékozták a lovacskás emblémát, mint szerencsehozó jelképet. Ferrari azonban csak saját cégének megalapításakor helyezhette el azt az autók hűtőrácsán, szülővárosa tiszteletére sárga címeren, fölötte az olasz trikolorral. A pajzson található S és F betűk a cég nevére utalnak, ahol a Scuidera (istálló) szó a versenysportban szokásos elnevezésre utal.

képgaléria

Az autóversenyeken egymás ellen küzdő nagy autós nemzetek kezdetben tetszés szerinti színekre festették autóikat, később azonban bevezették az országok színek szerinti megkülönböztetését is. A britek a sötétzöld, a németek a fehér, a franciák a kék, a belgák a sárga, az olaszok pedig a piros színt kapták. A színek kiosztása még a Ferrari-csapat megalapítása idején történt, így Enzo versenyzés iránti elkötelezettsége tükröződik a mai Ferrari-színekben is; vöröstől eltérő színű autót csak elvétve látni, a vörös szín eggyé vált a Ferrarival.

Nagy Tamás